Olyan, mint egy zsírkréta, mégis azt mondják nem rajz, inkább már festészet. Az igazság az, hogy a pasztell átmenet a rajz és a festészet között. A kis pasztell rudak valójában nagyon kis mennyiségű kötőanyag segítségével összepréselt festékpor, ami kizárólag a felület, esetemben a papír bolyhossága és érdes felülete révén tapad meg. Kezelése hasonlít a krétához, vagy rajzszénhez.

Én magam nem por, hanem olaj pasztellt használok, aminek kezelése azért nehéz, mert zsíros, olajos állaga miatt nagyon könnyen lehet vele hibázni. Képzeljünk el egy olyan szituációt, amikor egy elkészült képre egy aprócska fekete, porszem méretű pasztelldarab ráesik. Tapasztalatlanul én is rögtön ujjal söpörtem el a képről, ezzel végzetes hibát követve el. A fekete olaj pasztell darabka azonnal szétkenődött a felületen, ezzel egy fekete csúnya sávot hagyva a kész képen, amit utána már szinte lehetetlen eltávolítani szépen. Azóta megtanultam, hogy az ilyen esetekre vigyázni kell, biztosítani kell a megfelelő körülményeket a képek elkészítéséhez, valamint ha mégis előfordul az ilyen eset, egy szike hegyével távolítsam el a kis pasztell darabot, mint az ujjammal.

Amire még rájöttem a pasztell használata közben, hogy nagyon apró részletességű képeket nem lehet vele létrehozni, így én képeimnél vegyes technikát alkalmazok, ami annyit jelent, hogy a pasztell mellett grafitot, illetve akril festéket is igénybe veszek, hogy a finom részleteket is létre tudjam hozni.

A következőkben Molnár C. Pál – A képzőművészet iskolája (1976) című könyvéből idézek.

A pasztell technikája eredetileg a krétarajzét örökölte, később egyre nagyobb szerepet kaptak a benne rejlő festői lehetőségek, annak kihasználása, hogy a lágyabb vagy erőteljesebb felrakás különböző árnyalatokat eredményez, hogy az olajfestményhez hasonlóan magán a felületen is keverhetők a színek. A művész a pasztellrudacskákon kívül más eszközöket, az ujjait, ecsetet, összesodort rongy- vagy papírdarabkákat stb. is használ a kép fejlesztéséhez, a por szétdörzsöléséhez.

A pasztell nagyon gyengén tapad az alaphoz, ez teszi lehetővé a kép részleteinek a színek felrakása utáni fejlesztését, javítását, vagy akár sörteecsettel való letörlését, de ugyanezért kerülni kell a túl vastag rétegben való alkalmazását is. A leporlás úgy akadályozható meg, hogy a felületre pasztellfixírt permeteznek. Ennek hátránya, hogy a színeket megváltoztathatja, ezért a fixáló lakkokat nagyon erősen hígítva, nagyon vékony rétegben használják.

A pasztell a 15. század legvégén jelent meg Franciaországban, legkorábban Leonardo da Vinci munkásságában fordul elő. Első nagy mesterének Maurice Quentin de la Tour-t szokás tekinteni, aki portrék készítésére használta a technikát. A 19. században az impresszionizmusban is nagy szerepet kapott, például Edgar Degas művészetében. Magyarországon Rippl-Rónai József és Nagy István voltak mesterei.